Dr Garda Dezső Az Örmény Népirtásról Az Örmény Genocídium

dr. garda dezső az örmény népirtásról az örmény genocídium a köztudatban az a történelmi bűn, amelyet ma örmény népirtásként ismerünk,

Dr. Garda Dezső
Az örmény népirtásról
Az örmény Genocídium a köztudatban
Az a történelmi bűn, amelyet ma örmény népirtásként ismerünk, a
köztudatban „a huszadik század első népirtása”-ként él. Az örmény
néppel szemben 1894 és 1923 között elkövetett bűnök ugyanis
teljességgel kimerítik a népirtás fogalmát.
Az örmény népirtást gyakran emlegetik „elhallgatott népirtás”-ként is.
Ennek magyarázata abban a kevés figyelemben, néha szándékos
mellőzésben, figyelmen kívül hagyásban, vagy éppen tagadásban rejlik,
amivel, különböző mértékben és okokból, a történetírás, a politika és
a közvélemény évtizedeken keresztül viszonyult, és részben viszonyul a
mai napig az örmény népirtáshoz és mindahhoz, amit e fogalom a lehető
legtágabb értelemben magába foglal.
A kisázsiai örménység helyzetének alakulása
Az 1915-ös évi katasztrófa okainak, előzményeinek feltárásához vissza
kell mennünk a történelmi időben. A XI-XV. századokban a Kis-Ázsiában
létező Kis-Örményország, nagyszámú örmény otthonát, államalakulatát
jelentette. A XV. században Kis-Örményország és ezzel az itt élő
örmény népesség a szeldzsuk, majd az oszmán törökök fennhatósága alá
került. Az Oszmán-birodalom keresztényei – így az örmények – sorsát
ettől kezdve évszázadokon keresztül az iszlám hitben gyökerező
törvények határozták meg, amelyek a kezdettől fogva alattvalókként,
másodlagos állampolgárokként kezelték őket. Ezek a törvények
meghatározták az örmények és törökök, keresztények és muzulmánok
egymáshoz való viszonyulását.
Az 1877-78-as évi orosz-török háborúban az oroszok a Balkán-félsziget
északi területei mellett, elfoglalták Nyugat-Örményország nagy részét
is. A törökök kénytelenek voltak békét kötni. A San Stefano-i béke 16.
pontja arról szólt, hogy Nyugat-Örményországban az orosz hadsereg
védnöksége alatt az itt élő örmény lakosság érdekében, bizonyos
reformokat kell megvalósítani. A többi európai nagyhatalom félve
Oroszország túlzott megerősödésétől, s ezért a San Stefano-i béke
ellensúlyozásaként, 1878-ban kierőszakolta a berlini kongresszus
megszervezését. Az 1878-as évi berlini kongresszuson Anglia,
Franciaország, Németország és Itália az örmény kérdést úgy emelte be
az európai diplomáciába, hogy az örményeket gyűlölő török szultánra
bízta a San Stefanói békében megfogalmazott reformokat, melyek így
sohasem valósulhattak meg.
Az 1876-ban trónra lépő II. Abdul-Hamid szultán uralkodása nagy
szerepet játszott a török-örmény viszony kiéleződésében. Ezt a
harmincéves korszakot a Török-birodalomban a „hagyományos
társadalom”-hoz való visszatérésre tett kísérlet jellemezte, amely
komoly sérüléseket szenvedett az ún. Tanzimat-reformok, a birodalom
gazdasági és pénzügyi nehézségei, valamint az 1870-es évektől
kezdődően elszenvedett számos háborús vereség és területi veszteség
következtében. Noha az 1876-ban elfogadott liberális alkotmány
tartalmazott a keresztények életkörülményeit javítani hivatott
cikkelyeket, 1878-ban a szultán a parlamenttel együtt az alkotmányt is
felfüggesztette.
Az örmény kérdés nemzetközivé tétele és ezt követően az első örmény
politikai pártok megalakulása változásokat idéztek elő az örmények és
törökök viszonyában. Ezek az események a szultán megítélésében is
veszélyessé tették az örmény ügyet.
Az 1894-1896 közötti vérengzések
1894-ben Szaszun körzet egyik falvának örmény lakossága megtagadta a
kurdok által követelt védelmi adó befizetését. Válaszképen a
megtorlásra kirendelt török reguláris és kurd irreguláris csapatok
valóságos vérfürdőt rendeztek. A nyugati hatalmak ekkor foglalkozni
kezdtek az örmények sorsával, de a reformok sürgetésére és az örmények
helyzetének javítására tett kérelmekre az ország minden örmények lakta
területére kiterjedő mészárlás volt a válasz, melyben a muzulmán
polgári lakosság tagjai, a törökök és kurdok egyaránt vettek részt.
Magatartásukhoz hozzájárult az örményekkel szembeni féltékenység,
anyagi helyzetükkel szembeni irigység és a kisebbségi komplexus.
Johannes Lepsius német evangélikus lelkész, aki 1896 tavaszán járt az
örmények által lakott területeken, a következő adatokkal vette számba
a pusztítás mértékét: 2500 város és falu teljesen kiürült, 645
templomot és kolostort leromboltak, 559 falu túlélőit és további
százakat a városokból iszlám hitre térítettek. Ez utóbbi csupán
Erzerum és Karput tartományokban 15 ezer embert jelentett. További 328
templomot mecsetté változtattak, 508 templomot és kolostort
kifosztottak. A mészárlásoknak szinte háromszázezer örmény esett
áldozatul. Johannes Lepsius szerint a veszteség nem mérhető csupán
emberéletekben; a kulturális pusztítás, amit a szultán pogromja
jelentett, szintén népirtó arányokat öltött, hiszen elpusztította az
örmény nép „társadalmi szerkezetét és kulturális intézményeit.”
Az ifjú törökök és az örmények viszonya
1906-ban ellenzéki csoportokból megalakult az Egység és Haladás
Bizottság, ismertebb néven ifjú törökök, akik az 1908. júliusában a
szaloniki katonai puccsal megszerezték a hatalmat. Ezt követően
visszaállították az 1876-os évi alkotmányt. Az örmények lelkesen
üdvözölték a változásokat, és mindenben együttműködtek az új török
vezetéssel. Időközben a látszólag liberális gondolkozású ifjútörökök
az örmény kérdést azonban az örmény nép megsemmisítésével akarták
megoldani.
Az örmény-ifjútörök viszony első próbakövét az 1909. áprilisi
konzervatív, szultánpárti ellenpuccs jelentette, amely sikertelen volt
ugyan, de a zűrzavar újabb örmény-ellenes mészárlásokra adott
alkalmat, ezúttal Kilikia területén. Az örmény-török viszony, amelyet
addig együttműködés jellemzett, azután változott meg, hogy az erőszak
megfékezésére kiküldött ifjútörök erők maguk is aktívan részt vettek
az örmények gyilkolásában. Az alkotmányos rendszer keretein belül
elkövetett mészárlásnak ekkor húsz-harmincezer örmény esett áldozatul.
Ennek ellenére a legjelentősebb örmény párt, a Dasnak párt
együttműködött az ifjútörökökkel. A szakításra és a Dasnakcutjun
ellenzékbe vonulására csak 1911-től kezdődően került sor.
Összegezve a népirtás okait és előzményeit, megállapíthatjuk, hogy egy
rendkívül összetett és szerteágazó folyamat vezetett a törökországi
örmények közel teljes kiirtásához. Örmények, törökök, kurdok és
cserkeszek több évszázados együttélése a birodalom keretein belül a
kezdetektől fogva feszültséget hordozott magában, ami a keresztény nép
politikai, intézményes, társadalmi és vallási elnyomása mellett, a
rendre fellángoló erőszak, gyilkos pogromok formájában tört felszínre.
Szembetűnő jellegzetessége a népirtásnak, hogy a pogrom a török
államnak és muzulmán polgárainak többnyire teljes egyetértésével
valósult meg, s a kezdetektől fogva kölcsönösen számíthattak egymás
segítségére, ha keresztény alattvalók, kivált örmények pusztításáról
volt szó.
Az 1915-ös évi Genocídium
Az ifjútörökök az Örmény Genocídium megvalósítását 1915-ben kezdték
el. Amikor Törökország belépett az első világháborúba, és bejelentette
a mozgósítást, a nyugati örményeket, csakúgy, mint a Birodalom többi
népét, katonának szólították. A török hadseregbe közel hatvanezer,
18—45 év közötti örményt soroztak be. Többnyire építési munkákhoz
osztották be őket, s ők minden rájuk bízott feladatot lelkiismeretesen
elvégeztek.
Az ifjútörök hatalom az 1915-ös évi Örmény Genocídium végrehajtásának
első szakaszát, a besorozott örmény katonákra mért csapással kezdte
meg. Ezzel az volt a céljuk, hogy az örményeket megfosszák a
potenciális fegyveres erőiktől.
Törökország hadügyminisztere, Enver tábornagy az 1915 februárjában
kiadott rendelete alapján minden örmény katonát lefegyvereztek, akiket
50-100 fős csopor­tokra osztottak, majd meggyilkolták őket.
Következésképpen az örményeket megfosztották mindennemű katonai
erőtől, amely képes lehetett volna megvédeni életüket, házaikat,
tulajdonukat és lakóhelyeiket. Csak az öregek és betegek, nők,
gyermekek és fiatalok maradtak otthon.
1915. április 24-én Konstantinápolyban hivatalos vádemelés nélkül
letartóztatták és elhurcolták a nyugati örménység vezető egyéniségeit
- a Török Parla­ment (Medzslisz) tagjait, írókat, ügyvédeket,
tanárokat, újságírókat, orvosokat, közéleti egyéniségeket, egyházi
személyeket, művészeket - körülbelül 800 embert.
Az örmény pártvezetőket és közéleti személyiségeket az előre
eltervezett módon tartóztatták le és ölték meg. Ez volt a sorsa
Názáret Csaus-nak, Zejtun jól ismert vezetőjének, Iskhan-nak, Van
városa kiemelkedő közéleti személyiségének, az urfai örmények
vezetőinek. Őket 1915 júniusában a Birodalom fővárosának egyik főterén
akasztották fel. A törökök ezen kivégzésekkel a nyugati örmények
vezetőit lefejezték. Az örmény közösséget katonai erő, politikai és
értelmiségi vezetés nélkül hagyták, szétszabdalták és demo­ralizálták
őket, s így lehetetlenné tették számukra az ellenállás megszervezését.
Az örmény katonák lemészárlása és az értelmiség lefejezése végzetesnek
bizonyult a nyugati örmények számára, akik valóban elvesztették
önszerveződési és ellenállási lehetőségüket. Ez a magyarázata annak,
hogy miért lehetett a genocídiumot viszonylag könnyen és nagy
tömegeken végrehajtani.
A török hadsereg osztagai, a rendőrség az ún. cseték és a kurd vezérek
fegyveres bandái által végrehajtott népirtás
A kivégzők ez után szabadon folytathatták az örmények letartóztatását,
kilakoltatását és lemészárlását saját otthonukban:
Nyugat-Örményországban, Kilikiában, és Nyugat-Anatólia térségében.
Egy 1915. április 10-én Konstantinápolyból az orosz
külügyminisztériumba küldött diplomáciai irat így mutatta be az
országban uralkodó helyzetet: „A keresztény népesség, de legfőképp az
örmények, mindenféle üldöz­tetésnek, gyakran kínzásnak vannak kitéve.
Katonai sorozás címén az embereket korra való tekintet nélkül
letartóztatták, elfogták őket az utcákon, a templomokban, az
üzletekben, a villamoson és egyiküknek sem engedték, hogy befejezzék
teendőiket vagy értesítsék a hozzátartozóikat.”
Az 1915. május 14-i rendeletében a szultán jóváhagyta a deportálásról
szóló törvényt, melynek megvalósítását a hadügyminiszterre, Enverre
bízta. A törvény lehetővé tette, hogy a falvak és városok lakosait,
egyesével vagy csoportokban, katonai erővel kilakoltassák, és más
területeken telepítsék le. Ily módon törvényes formát öltött az
örményeknek a szülőföldjükről történő erőszakos kitelepítése és az
arab si­vatagokba való deportálása. A török hadsereg vezetője
parancsot küldött a helyi kormányzóknak, hogy szigorúan tartsák be az
örmények deportálására vonatkozó törvényt, és figyelmeztették őket,
hogy minden muzulmánt, aki örményt bújtat az otthonában, „a háza előtt
akasszanak fel, és otthonát gyújtsák fel.”
A török katonai és civil tisztségviselőket figyelmeztették, hogy
mindent meg kell tenniük azért, hogy „egy örmény se menekülhessen meg
a deportálás elől.” A deportálási törvény be nem tartása esetén a
következőképen fenyegették meg őket: „ha katonai tisztviselők, akkor
azon nyomban megfosztják őket katonai rangjuktól és bíróság elé
állítják őket, ha pedig civil tisztviselők, azonnal elbocsátásra
kerülnek és katonai bíróság elé állíttatnak.”
1915 májusában megkezdődött az örmények tömeges lemészárlása és
deportálása Bitlisz, Dijarbakir, Erzurum, Kharberd, Szebasztia és Van
vilajetekben, valamint Trabzon vilajetben.
Bitlisz vilajet, ahol az örmény lakosság 210 ezer fő volt, 1915-ben
teljesen elnéptelenedett. Több tízezer ör­ményt helyben, Bitlisz
városában, valamint Mus és Szaszun körzetében gyilkoltak meg, a
többieket a száműzetésbe vezető úton ölték meg.
Településről településre, körzetről körzetre haladva – ürügyként
fegyvereket és a feltételezett összeesküvés egyéb nyomait kutatva –
összegyűjtötték az egészséges férfilakosságot, és néhány nap
fogvatartás után – esetenként azt is mellőzve, azonnal – kivégezték
őket. A fegyverektől, vezetőiktől, védelemképes férfiaktól megfosztott
közösségeket – immár kizárólag nőket, gyermekeket és aggokat, valamint
betegeket – ezek után néhány száz fős csoportokban, az esetek
többségében gyalogosan, gyakran mindenüket, még ruházatukat is
elkobozva, útnak indították a kijelölt cél felé, amely általában a Der
el Zor sivatag volt, vagy Észak-Szíria, Észak-Arábia egyéb sivatagos,
félsivatagos vidékei. Egy másik, a törökök által kijelölt hely a Konya
körzetbeli Sultanieh falu kies vidéke volt.
A fenti eljárás képezte azt a modellt, amelyet minden helyi vezetőnek
kötelessége volt végrehajtani, ugyanakkor, mint azt Trebzond példája
is mutatja, ahol az örmény férfiakat egyszerűen a nyílt tengerbe
dobták, a helyi hatóságoknak ezen túlmenően szabad kezet
biztosítottak. Néhol a nők megmenekülhettek, ha muszlim hitre tértek,
ez egy muzulmán férfihoz történő azonnali férjhez menéssel járt, a
gyermekeket egyes helyeken török szülők fogadták örökbe, muzulmánt
nevelve belőlük, így elkerülhették halálukat. Noha e gyakorlatok
elterjedtek voltak, nem mindenütt alkalmazták őket. Mivel a parancs
megérkezte után az örmény közösségek ki voltak szolgáltatva a
hatóságoknak, azok gyakran „túlteljesítették” a parancsot, sok helyen
téve ki a lakosságot kínzásnak, nemi erőszaknak. Előfordult, hogy egy
helyi vezető, rendőr vagy katona megtagadta a parancs végrehajtását,
ilyen esetben félreállították, és olyannal helyettesítették, aki
végrehajtotta azt.
A fennmaradt források szívszorító leírásokkal szolgálnak a deportáltak
szenvedéseiről, a bánásmódról, amiben részesültek. Az általában hűvös
magaslati éghajlathoz szokott örmények számára a sivatag vagy az
Eufrátesz és Aleppo környékének maláriás mocsarai akkor is egyet
jelentettek volna a halállal, ha a rettenetes körülmények miatt nem
sújtotta volna őket éhezés, kiszáradás, betegségek, amik miatt a
deportáltaknak csak töredéke érte el a törökök által kijelölt végső
célt. Súlyosan érintették őket kísérőik - köztük sok, a börtönökből
erre a célra kiengedett köztörvényes bűnözők - kegyetlenkedései, a nők
embertelen kihasználása, „vándorlásuk” első szakaszában a kurd, a
délebbi területeken az arab törzsek portyái, melyek során válogatott
kegyetlenségek között tizedelték a deportáltakat, és amelyeket a török
katonák, csendőrök hallgatólagos beleegyezésével vittek véghez. A
beszámolók szerzői, akik tanúi voltak a konvojok közötti vagy a
táborokban uralkodó állapotoknak, nem egy esetben hozzáteszik, hogy az
örményeknek semmi esélyük sem volt az életben maradásra. A
deportálásokat a hivatalos török megfogalmazás „áttelepítésként”
használt, de ha figyelembe vesszük, milyen kínokat kellett kiállniuk e
halálmenetek tagjainak, megállapíthatjuk, hogy ezen „áttelepítések”
voltaképpen tömegkínzást és tömeggyilkosságot jelentettek. 1915.
június 30-án Leslie Davis harputi konzul a következőképen értesítette
Henry Morgenthau konstantinápolyi amerikai nagykövetet a török
hatóságok tettéről: „Egy mészárlás, bármilyen borzalmasan hangozzék is
ez, emberi lenne ehhez képest.”
Az ifjútörök kormány programja következtében a korábban kétmilliós
lélekszámú törökországi örménység töredékére apadt, a mintegy másfél
millió halálos áldozat mellett százezrek menekültek el otthonaikból. A
drámai emberveszteségen túl a törökök a két és fél ezer éves örmény
jelenlét és a rendkívül gazdag kultúra legtöbb nyomát is
megsemmisítették.
Az 1915-ös esztendei népirtást túlélő, megmaradt örménység számára a
következő évek kegyetlenkedései további szenvedéseket okoztak. A
térségben a viszonylagos stabilitást az 1923 júliusában, nyolc évvel
az örmények kiirtásának kezdete után aláírt Lausanne-i békeszerződés
hozta meg, amelynek szövegében sem az „örmény”, sem az „Örményország”
szavak már nem voltak találhatók, mivel a törökországi örmények száma
annyira lecsökkent.
E stabilitás a török-görög „lakosságcsere” folytán egy teljes
mértékben konszolidált török nemzetállamot jelentett, amelynek már nem
kellett szembenéznie az örmény kérdéssel.
A török nemzetállam kialakulásának ára a kisázsiai örménység szó
szerinti kiirtása volt. Az Örmény Genocídium megvalósítása
Németország, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország
hallgatólagos támogatásával történhetett meg. A felelősségre vonás
elkerüléséért a művelt és demokrata Nyugat inkább elhallgatja az
örmény népirtást, mintsem beismerje bűnösségét az egységes és
területileg oszthatatlan – népek jogait el nem ismerő - nemzetállamok
létrehozásában.
5