2007 Március 11én Az Európa Rádió Életutak Című Műsorában

2007. március 11-én az európa rádió életutak című műsorában szabó árpáddal kissné veres viktória beszélgetett. a reformáció számos áldásos

2007. március 11-én az Európa Rádió Életutak című műsorában Szabó
Árpáddal Kissné Veres Viktória beszélgetett.
A reformáció számos áldásos tevékenysége mellett vannak olyanok is,
amelyekre utólag nem okvetlenül büszkén és örömmel gondolunk. Ezek
egyike volt, amikor az atyák szükségesnek látták a középkori képek és
szobrok mellett a korabeli templomokból az orgonákat is eltávolítani.
Az 1562-es debreceni hitvallás például kikell az orgona ellen; az
1567-es debreceni zsinat kijelenti, hogy „az Antikrisztus táncoltató
miséjéhez alkalmazott hangszereket pedig, a képekkel együtt,
kihányjuk, mivel azoknak semmi hasznok nincsen az egyházban, sőt jelei
és alkalmai a bálványozásnak”. Így abban az időben az egyházi zene az
egyszólamú, kíséret nélküli gyülekezeti éneket jelentette. Azt hiszem,
mai református népünk igen elszomorodna, ha valami oknál fogva
templomainkból hirtelen eltűnnének az évszázadok folyamán oda azért
mégis csak visszakerült, és időközben nagyon is szívünkhöz nőtt
hangszereink. Ahhoz azonban, hogy ezek a hangszerek ne csupán szép
dísztárgyak legyenek, az őket megszólaltató értő kezeken, kántorokon,
orgonaművészeken kívül szükség van olyanokra is, akik a hangszerek
királynőjét rendszeresen gyógyítgatják, karbantartják, szükség esetén
felújítják, illetve, akik szükség esetén új orgonákat is tudnak
építeni. Erre azonban sajnos csak ritkán kerülhet sor, hiszen
értékénél fogva csak ritkán van alkalma egy-egy közösségnek, hogy
ilyen beruházással ajándékozzam meg önmagát és környezetét.
Szabó Árpád azok közé az emberek közé tartozik, akik az orgonaépítés,
javítás elismert szakembereinek számítanak. Keze munkáját dicséri több
templom új építésű orgonája, de neve ismerősen cseng szinte minden
olyan gyülekezetünkben is, ahol felújítási, karbantartási munkákat
igényelt egy-egy öreg hangszer vagy, ahol a régi pedálos fújtatást
váltották ki korszerű, egyenletes levegőellátást – ezen keresztül
kiegyenlített zenei hangzást - adó zajmentes orgonamotorokkal.
KVV: Orgonaépítő mesterrel Szabó Árpád Lászlóval beszélgetek.
Szeretném megkérdezni öntől, hogy mikor került először kapcsolatban az
orgonával és honnan jött a szeretette a hangszer iránt?
SZÁL: Én 1950.09.21-én születtem Kéken, Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyében helyezkedik el ez a község. Kicsi korom óta nagyon szerettem
a hangszereket. Isten kegyelméből az Úr Isten megáldott abszolút
hallással, nem szuper abszolút hallással. A családban van, aki szuper
abszolút hallással rendelkezik, a keresztfiam. Először furulyán
kezdtem el gyakorolni. Hat, hét éves koromba ki-mit tud-on léptem fel,
nyolcvan filléres pikulával játszottam. Aztán kaptam a szüleimtől egy
tangóharmonikát, billentyűs hangszert 10 éves koromba, és a saját
szorgalmamból, hallás után megtanultam játszani. Elemi iskolában a
zenetanárom, aki szegről-végről rokonom is volt, engem kért meg, hogy
tanítsam meg a gyerekekkel az énekeket, amikor ő nem ért rá. Főleg
hallásból tanultam, bár ismertem a kottát. Elvégeztem a nyolcadik
általánost, sajnos nem sikerült zenei fokon továbbmenni, de nagyon
szerettem a gépeket, nagyon szerettem a zenét. Elmentem gimnáziumba, a
szomszéd községbe, Demecserbe, ami 10-11 km-re van Kéktől. Minden
reggel kerékpárral mentem és délután kerékpárral jöttem, ami azt
jelenti, hogy naponta 20-22 km-t kerékpároztam, igaz a szüleim
féltettek, mert nagyon fiatal voltam, 14 éves. Sajnos, hogy olyan
tanárt fogtam ki, akik matematikából megbuktatott. Én azt mondtam fél
év után, hogy én itt tovább nem tanulok. Ott is volt egy zenetanár,
aki szintén édesapámnak egy nagyon régi jó barátja volt. Énekkarba
énekeltem a gimnáziumba, és tangóharmonikáztam is. Otthagytam félévkor
a gimnáziumot és felkerültem Budapestre, az Egyesült Izzóba dolgoztam
egy fél évet segédmunkásként. Nagyon szerettem nemcsak a zenét, hanem
a gépeket is. Ott az Egyesült Izzóban kérdezték, hogy nincs-e kedvem
ahhoz, hogy valami szakmát tanuljak. Dehogy nem, én nem szeretnék
segédmunkás lenni, én valamikor le szeretnék érettségizni is. A
testvérem is ott dolgozott, nagyon kevés pénzért, egy albérletben
laktunk Újpesten egy idős néninél és jelentkeztem esztergályosnak.
Elvégeztem az esztergályos szakmát, emelt szintű tagozatba, ami azt
jelentette, hogy az Egyesült Izzónak az esztergályos tanulója voltam.
Nagyon szerettek a tanárok, gyakorlatból vörös diplomát szereztem, ami
azt jelentette, hogy akkor, aki elvégezte a szakmát annak az órabére
6,50 volt, én egy forinttal többet kaptam, mert vörös diplomával
végeztem. Három osztály vizsgázott egyszerre és a három osztályból
gyakorlaton én voltam a legjobb esztergályos. A gyakorlati vizsga úgy
történt, hogy ki kellett húzni azt, hogy ki melyik esztergapadon fog
dolgozni, és én egy rettentő rossz esztergapadot húztam ki. Rajz után
kellett megcsinálni a munkadarabot, sajnos ez az esztergapad nagyon
sokszor hibás volt és nagyon nehezen tudtam elkészíteni a
vizsgadarabot. A vizsgabiztos és a vizsgáztatók körbejártak a műhelybe
és odajöttek hozzám is. Nekem olyan rajzom volt, amibe bele volt
javítva és alá volt írva. Ez azt jelenti szakmailag, hogy a javított
szerint kell elkészíteni a munkadarabot. Nagyon sokat küszködtem, de
végül elkészültem. Közbe odajött hozzám a vizsgabiztos is és azt
mondta, hogy ha kell segít, mert látja, hogy nem nagyon boldogulok a
géppel, mert rossz. Ennek ellenére nagyon szépen elkészítettem a
munkadarabot, mert minden szakmai tudásomat megpróbáltam elővenni. Én
a vizsga előtt már átadtam a szívemet az Úr Jézusnak. Református
keresztyén ember vagyok, Isten gyermeke. Budapesten, amikor
segédmunkás voltam egy olyan gyülekezetbe jártam, ahol Dr. Gyökösi
Endre szolgált. Az ő prédikációi alatt adtam át a szívemet az Úr Jézus
Krisztusnak. Vizsgára is az ő segítségét kérve mentem. Minden nap igét
olvasok és az egész családdal együtt imádkozunk, amikor adatik.
Vizsgára is úgy készültem, hogy Uram te tudod, hogy én csak egy bábu
vagyok, ha te nem áldod meg a kezem munkáját, akkor én nem tudom
megcsinálni. Mielőtt hozzákezdtem volna a munkadarab elkészítéséhez,
akkor megálltam és imádkoztam. Olyan volt, mintha valaki súgta volna
nekem, onnan felülről fog jönni a segítség. És így kezdtem hozzá.
Nagyon sokszor kellett köszörülni az esztergakést, aki a szakmát
ismeri akkor azt tudja, hogyha a főorsónak a csapágya nem jó, akkor az
esztergályos a munkadarabot finoman nem tudja elkészíteni, mert nem
lesz finom a felület. Én a legnagyobb szakmai tudásomat próbáltam
elővenni úgy, hogy Istent hívtam segítségül, hogy mutassa meg hogy
kell tovább. Megfordítottam az esztergakést és ellenkező fordulattal,
mert azt tanultam, hogyha a főorsó szekrénybe, a csapágyba hiba van,
meg kell fordítani a kést és akkor megtámaszkodik a csúszócsapágy és
akkor finoman fog dolgozni az esztergapad, és jó felületet fogok kapni
és a menetet is fordítva vágtam. Mindent fordítva, fordított
fordulttal, hogy megkapjam a kellő minőséget. És ezt a vizsgabiztos
látta. Amikor elkészültünk, mindenki leadta a rajzot és a
munkadarabot, és kiküldtek bennünket. Kb. egy óra múlva engem
szólítottak, hogy menjek be, mert baj van. Bementem és a vizsgabiztos
elibém állt, hogy legyek már szíves mondjam meg, hogy miért tértem el
a rajztól. Én akkor azt válaszoltam, hogy azért tértem el a rajztól,
mert azt tanultam az elméleti szakismeretben, hogyha a rajzot valaki
kijavítja és aláírja, akkor azt a munkadarabot a kijavított méret
szerint kell elkészíteni. Nagyon szépen köszönöm ennyit kérdeztem
csak, mondta a vizsgabiztos, és kiküldött. Egy fél óra múlva
következett az eredményhirdetés. Az eredményhirdetésnél a
vizsgabizottság elnöke szólított, hogy legyek szíves jöjjek ki. Azt
gondoltam, hogy megvágtak. Akkor ő felállt és nyújtotta a kezét és azt
mondta, gratulálok a 3 osztály nevében, hogy azon a gépen nagyon
precíz, pontos és mérethű munkát végzett. További munkámhoz pedig
Isten áldását kívánta. Mivel ismertük egymást és tudta, hogy közöm van
az Úr Istenhez. Ez a Kádár korszak időszakában nagy dolog volt. És
gratulált és vörös diplomásan kitüntetett. Nagyon hálás voltam az Úr
Istennek. Megmondom őszintén, nem igazán vagyok elméleti ember, nem
vagyok a szavak embere, így elméletből csak hármast kaptam. A
vizsgabizottság elnöke azt mondta, hogy mivel a gyakorlati vizsgám
ilyen jól sikerült ezért én akkor vizsgázok, amikor akarok elméletből.
Én azt mondtam, hogy nem húzom az időt, én szeretnék egy 2 óra múlva,
ha lehetne, levizsgázni. Úgy is volt. Elkezdtek velem játszani a
vizsgán, hogy ne ezt a kérdést húzzam ki, mert azt biztosan nem fog
menni nekem. Próbáljak meg hátat fordítani és úgy húzzak egy kérdést.
Aztán azt mondták, hogy üljek le hátra és annyi időt adnak, amennyit
akarok, ha elkészültem akkor jöjjek és vizsgázzak le. Én ezután
hazajöttem nyíregyházára és jelentkeztem a mezőgép javító vállalathoz
esztergályosnak. Felvettek próbaidőre 6 hétre és a próbaidő alatt a
teljesítményes órabérből áttettek sima órabérbe, mert azt mondták,
hogy fölösleges nekem a sorozatgyártással foglalkoznom. Igazgató úr
lejött és azt mondta, hogy fogadjam el, hogy az esztergapadok
főjavításával foglalkozzak esztergályosként. Két műszakban dolgoztam,
a többiek három műszakban. Felemelték a fizetésemet, megint egy
forinttal az órabéremet, ami azt jelenti, hogy 7,50-es órabérrel
kezdtem és hat hét után 8,50-es órabérem lett. Egy évig dolgoztam a
mezőgép javító vállalatnál, mikor az egészségem megromlott és a
szívemmel beteg lettem, állandóan 180-200 között volt a vérnyomásom,
így Debrecenbe megkatétereztek. Azt javasolták, hogy hagyjam abba az
esztergályos szakmát. Az igazgató úrnak beadtam a felmondásomat, ő azt
mondta, hogy nem szeretné, hogyha elmennék. Közben Debrecenbe jártam
Mechwart András technikumba, mert le szerettem volna érettségizni.
Felajánlották, hogy Nyíregyházán a 110-es iskolába legyek szakoktató,
mivel a technikumba ötös voltam rajzból és szakszámtanból, de én nem
fogadtam el. Így abbahagytam a vasas szakmát. A bátyám ekkor első éves
volt Debrecenbe a teológián és Sepsy Károlyt énekügyi, zeneügyi
előadót megkérdezte, hogy a testvérem orgonaépítő szeretne lenni, de
nem tudja, hogy hogy induljon el. Ő segített abban, hogy én
orgonaépítőnek tanuljak. Ő felhívta Budapesten a mai Aquincum
orgonagyárat, amit akkor úgy hívtak, hogy Fővárosi Művészi Kézműves
vállalat orgona üzeme. Ő beszélt az ottani vezetővel, úgy hívták, hogy
Szedli János, azt mondta, hogy csak segédmunkásnak tudom felvenni,
mert nem faipari munkát végzett, hanem vasipari munkát, emellett
hogyha szeretne orgonaépítő lenni, akkor ezt ki lehet tanulni.
Felvettek 6 hónap próbaidőre és hogyha úgy látják, hogy van
tehetségem, akkor beiskoláznak és 4 éves iskolával elvégezhetem az
orgonaépítő szakmát. Így kerültem 1970-ben Budapestre a Fővárosi
Művészi Kézműves vállalat orgonaüzemébe segédmunkásnak. Egy kicsit
megalázónak tartottam ezt a dolgot, mert első időben semmi mást nem
csináltam csak sepregettem és bevásároltam. Ez kb. három hónapig
tartott. Nagyon érdekelt az orgona, megkörnyékeztem a kollégáimat,
hogy ezt fogom én ezután mindig csinálni. A csoportvezető azt mondta,
hogy megpróbál beszélni a főnökömmel, hogy nem-e lehetne beiskolázni,
mert úgy látja, hogy van érzékem hozzá. A főnök azt mondta, hogy
minden további nélkül. Mivel vasas szakmám volt, így a vasas szakmával
kezdtem, az orgonának a levegőfújtató berendezését kezdtem el
csinálni, ventilátor terveket csináltam. Szétszedtem egy nyugat-német
motort és megpróbáltam lemásolni, amennyire tőlem tellett.
Magyarországon senki olyan csendes motort abban az időben, 1972-73-as
években nem csinált, mint én. Elektromágneseket is csináltam. Aztán
kértem a csoportvezetőt, hogy hadd menjek át az asztalos, vagy a síp
műhelybe. Először a síp műhelybe kerültem, ott voltam egy teljes évig.
Kiöntöttük a sípokat, forrasztottunk, megtanultam sípot készíteni.
Negyedik éven a szerelőműhelybe kerültem. Mivel betanított munkás
voltam, és mellette az Egressy úton lévő hangszerképző iskolába jártam
az orgona szakra, így végeztem el az orgonaépítő szakmát. Nagyon nehéz
időszak volt ez az 1972-73-as év, nem volt orgona munka és a főnök
behívta a csoportvezetőket, és megkérte, hogy beszéljék meg, hogy
kitől váljanak meg. 17 szakember volt a gyárba és én voltam az
egyetlen betanított orgonaépítő. A főnök a csoportvezetőkkel beszélte
meg, kit engedjenek el. Én is említésre kerültem, de mind a két
csoportvezető kiállt mellettem és azt mondták, hogy igaz, hogy én még
nem vagyok orgonaépítő, de jó szakember vagyok, nagyon precíz munkát
végzek, és egy ilyen életet nem szerettek volna összetörni. Így 3
szakembert bocsájtotta el. Amikor el szerettem volna jönni az
Aquincumból, akkor a főnököm azt mondta, hogy addig nem enged el, amíg
két munkát be nem fejezek, az egyik Budapesten, a másik pedig
Hollóházán volt. Hollóházán építettünk az új katolikus templomba egy
nagyon szép modern orgonát. Így hat hónapig volt bent a felmondásom.
Amikor eljöttem az orgonagyártól, akkor kiváltottam a működési
engedélyemet, és kb. már fél év múlva megkerestek. Akkor az
apósoméknál laktunk Vaján, én oda nősültem.
KVV: Beszéljünk a munkásságáról néhány szót? Melyek azok a munkák,
amik közel állnak a szívéhez.
SZÁ: Van egy nagyon jó barátom, egy baptista atyafi, aki azt mondta
nekem, hogy Árpád kedves rólad lehetne írni egy könyvet, mégpedig
azért, amin te már keresztülmentél az életedbe. Az első önálló
orgonámat Göncruszkán készítettem 1980-ban Bojtor István
nagytiszteletű úr felkérésére. Azt a munkát egykori főnökömmel Szedli
Jánossal végeztem el. Ő 50 évig volt a szakmában, és az egyik percről
a másikra kirúgták. Sepsy Károly keresett meg azzal, hogy mivel János
bácsi nagyon megkeseredett, nem lennék-e olyan szíves, hogy ha nagyobb
munkára hívnak, akkor együtt dolgozhatnánk, mert ő él, hal az
orgonáért. Én nagyon sokat tanultam Sedli Jánostól, amikor még csak
betanított munkás voltam. Mikor letelt a munkaidő én nem a kocsmába
mentem, hanem visszamentem a gyárba. Munkaidő után János bácsi
intonálta a nyers sípokat, meg tervezte az orgonákat, de csak akkor,
amikor más senki nem volt az orgona gyárba. Én megkérdeztem, hogy
zavarnám-e János bácsit, hogy megengedi-e, hogy én is itt maradjak,
mert nekem semmi dolgom nincs a világon, és szeretnék kicsit többet
tanulni. Ő azt mondta nekem, hogy minden további nélkül, nagyon örül,
hogy ennyire érdeklődök a szakma iránt. Azt mondta, hogy ennek egyszer
be fog érni a gyümölcse. Egyszer azonban lebuktam, mert a
csoportvezetőm visszajött valamiért a műhelybe és meglátott bennünket,
hogy bent vagyunk az intonáló terembe és végignézett rajtam és a
főnökömön. Másnap egyből elmondta a kollégáimnak és azt mondták, hogy
én talpnyaló vagyok. Megkértem a főnökömet, hogy a legközelebbi
gyűlésen legyen szíves elmondani, hogy nem talpnyaló vagyok, hanem
nagyon szeretem a szakmát, és szeretnék tanulni, hogy még jobb
orgonaépítő legyek. Olyanokat is tanított velem János bácsi, amit
Magyarországon nagyon kevés orgonaépítő tud. Nagyon emlékezetes a
Hajdúnánási orgona. Senki nem vállalta Magyarországon ezt az orgonát,
hogy elkészítse. Ezt az orgonát a Budapesti hanglemezgyártó vállalat
leselejtezte és a Hajdúhadházi református egyházközség, mint bontott
orgona alkatrészt megvásárolta és ebből orgonát építetett, mivel
leégett a templom, leégett a torony a háború időszakába. Ez egy három
manuálós elektropneumatikus orgona, 35 regiszterrel rendelkezik, 16
lábos, homlokzati sípok vannak a szekrényben, ez cirka 6 és fél
méteres az orgona alapterülete, 8 és fél méter széles, 6 és fél méter
magas, 3 és fél méter mélységű, egy teherautó megfordul benne. Sedli
János bácsi csak az intonálásnál tudott csak segíteni, mert közben
megbetegedett. Amikor végre elkészült az orgona, akkor János bácsi
bejött a templomba és elérzékenyült. Odamentem hozzá és megkérdeztem,
János bácsi kedves mi a probléma, azt mondta semmi. Mondtam neki, hogy
nem igaz. Azt mondta, Árpád gratulálok, mert ez nem 10-12 éves
szakembernek a munkájának az érdeme lehetne, ez még egy 30 éves
szakembernek is kihívás lett volna. Amikor a presbiterek segítettek az
orgona alkatrészeit felszállítani, akkor egy idős presbiter azt mondta
nekem, hogy édes fiam egyél meg még vagy két tányér paszulylevest,
hogy ezt az orgonát meg tud csinálni. Amikor az orgona megszólalt,
akkor a gondnok és az esperes úr azt mondta nekem, hogy Árpád maga
tett egy ígéretet egy bácsinak. Én nem emlékeztem erre az ígéretre.
Azt ígértem, hogy eljátszom a legkedvesebb énekét. Megkerestek az idős
bácsit, nagy nehezen el tudott jönni a templomba, és amikor meglátta
az orgonát könnybe lábadt a szeme és bocsánatot kért tőlem.
Eljátszottam neki a legkedvesebb énekét, a Te benned bíztunk eleitől
fogva, a 90. zsoltárt, és a 222. dicséretet, Hadd menjek Istenem
mindig feléd, és végigénekelte a gondokkal és az esperes úrral. Ez egy
nagy munka volt, ezután kisebb, nagyobb javításokat végeztem. 1985-be
tettem le a mestervizsgát, így már hivatalosan is tudtam új orgonákat
építeni. Amikor a Göncruszkai orgonát építettem, akkor a törvény ellen
mentem, mert új orgonát nem építhettem volna. De vállaltam a
felelősséget, mert olyan atyafi volt a hátam mögött, hogy azt mondta
kiment, hogyha bírósági ügyre megy a dolog. 1985 után Hajdúnánáson
kezdtem el építeni egy orgonát, de sajnos nem én fejeztem be, mert
lebetegedtem, a gerincemet kellett megműteni és a Nagyvarsányi
baptista gyülekezet nem várta meg, amíg én meggyógyulok. A
gerincműtétem óta sajnos folyamatosan romlik az állapotom. Aztán
Nyugat-Németországba készítettem egy két manuálos mechanikus
szalonorgonát. Azért szalonorgona, mert ebből lehet készíteni egy
ugyanilyen orgonát, mert ennek lehet pálya. A testvérem Tiszavasváriba
volt református lelkész 20 évig, oda építette egy két manuálos
mechanikus orgonát, ez egy műemlék templom, a szekrényt nem engedték
lebontani, azt kérték, hogy a szekrénynek az elejét és a két oldalát
hagyjam meg. Ez egy egy manuálos orgona volt, most két manuálos,
mechanikus, 15 regiszteres orgona lett. Aztán a Nyíregyházi
zeneiskolától kaptam használt alkatrészeket, nem kellett senkinek. A
Nyíregyházi zeneiskolán úgy gondolták, hogyha ők kapnak ingyen
valahonnan alkatrészt, akkor abból szakember megkérdezése nélkül a
nagyterembe csinálnak belőle egy orgonát. Egy orgonaépítő sem
vállalta, hogy ebből orgonát építsen. Nem is illett volna be abba a
modern helybe. A Nyíregyháziak azt mondták, hogy mindegy csak vigyék
el onnan, mert tönkreteszik azt is, ami még egészben van. A Ricsei
református egyháznak soha nem volt orgonája. Nagyon kicsi ez a
gyülekezet, kevés pénzzel rendelkeztek, nagyon féltek, hogy nem fogják
tudni kifizetni. Én azt mondtam, hogy amit ingyen kaptam, azt ingyen
is fogom tovább adni. Két évvel ezelőtt lett felszentelve ez az
orgona, azóta új orgonát nem vállaltam, nem is fogok csak javításokat,
mert az egészségem annyira megromlott.